Ostromlott kulturális identitás
Írta Wass Albert
(The Hungarian Quarterly, USA, January 1987)
/ford.: Kovács Attila Zoltán/
A kulturális identitás az emberi lélek alapvető gyökér-rendszere. Mélyen egy nemzet kultúrájába
nyúlva évszázadokon át rakja egymásra rétegeit, s az egyén ezeket őseitől örökli, ez táplálja a
szellemet azokkal az alapvető spirituális értékekkel, melyek segítségével elérheti célját az életben.
Ez az öröklött gyökérzet az ember legfontosabb kincse. Dalokból, legendákból, szokásokból,
regékből, történelmi háttérből, művészeti ízlésből és a tudomány berkeiben lappangó tehetségből,
de mindenekelőtt az anyanyelv gazdag örökségéből; önkifejezésünk egyéni és egyedi művészetéből
áll össze. Kulturális identitásánál fogva az ember nem magányos farkas az emberi dzsungelben;
része egy különálló csoportnak: szoros egységnek, amely a valahova tartozás és a biztonság
érzésével ajándékozza meg. Enélkül nem más, mint őszi falevél, melyet a kósza szél fúj tova.
Manapság a nemzeteket már nem csak a vérségi örökség köti össze. Kulturális identitásuk révén
egyesülnek, azáltal a rejtélyes kötelék által, amely messze emlékezetük határai mögé nyúlik vissza
egy alapvető kultúra közös magjához, ami egy nagy testvériség szilárd alapjával fenntartja és
támogatja spirituális tudatukat. Közös spirituális és intellektuális identitás sűrűn szőtt struktúrája ez,
amit szokás szentnek tekinteni, miután Isten ruházta fel őket ezzel. Minél mélyebben ágyazódnak
ezek a gyökerek egy nemzet kollektív múltjába, annál gazdagabbak e "kulturális identitás" szellemi
értékei. Az egyén számára ezek teszik lehetővé, hogy túléljen bármiféle szélsőséges viszonyokat és
ellenálljon mindenféle kísérletnek, ami nemzeti státusza és hovatartozása ellen irányul. A 20. század
kezdete óta ezt a tényt egyre inkább felismerik azok a hatalmak, amelyeknek célja igába hajtani és
bekebelezni minden nemzetiségi csoportot azon a területen, amit uralmuk alatt tartanak. Miért is?
Hogy egyetlen embertömegbe vegyítsék őket.
A Kárpát-medence különösen sebezhető ebből a szempontból, mivel az egymás mellett élő
nemzetiségi csoportok átfedik egymást. Bár ezek a nemzetiségek egymás mellett élnek, sok
évszázadon át erős mértékben keveredtek, nemzeti identitásuk sosem volt veszélyben, annak a
társadalmi struktúrának köszönhetően, melyben éltek, a 20. századig még ki sem kezdték azt. A
hajdani feudális berendezkedés nem ismert (el) sem nemzetiséget, sem pedig osztályokat. Szent
István koronája alatt minden nemzetiségi csoport szabadon ápolhatta saját nemzeti kultúráját. Az
asszimiláció, mint olyan, természetes módon bontakozott ki. Ahol a nemzetiségi csoportok szélei
átfedésben kerültek és összevegyültek a társadalom alsóbb szintjein, a magasabb kultúra engedett az
alsóbbrendűnek és fentről lefelé irányuló asszimiláció ment végbe. Ez a jelenség egyszerűen annak
volt köszönhető, hogy a magasabb kulturális szinten lévők gyorsabban és könnyebben tanulták meg
a másik csoport nyelvét, és csupán kényelem kérdése volt az egész. Ugyanakkor egy kisebbségi
nemzet azon tagjai, akik képességeik folytán sikeresen törték át a társadalmi korlátokat és nemesi
sorba, a magyar állam vezető rétegébe emelkedtek, felfelé asszimilálódtak és magyarokká váltak.
Az asszimilációt mint politikai célt először II. József osztrák császár (1780 - 90) találta ki, amikor
megpróbálta "elnémetesíteni" Magyarországot. A magyar nemzet azonnali reakciója a hazaszeretet
kifakadása volt, ami először a magyar történelem során erős nacionalista érzést váltott ki. Ez a
nacionalizmus a híres 1848 - 49-es szabadságharcban csúcsosodott ki, amit a 16 éves Ferenc József
császár az orosz cár katonai segítségével levert. Az azt követő elnyomás ahelyett, hogy
megszüntette volna, csak erősítette a nacionalista érzéseket.
Szintén a Habsburg-birodalom politikai manipulációja hozta létre Erdélyben az első súrlódásokat
a magyarok és a románok között, amikor jó néhány magyar város és falu lemészárlásra bujtott fel a
szabadságharc idején. Ezek a véres mészárlások a gyűlölet és a neheztelés gátját építették fel a két
nemzet között, amit sohasem oldottak fel teljesen; még az Ausztria és Magyarország közötti
kibékülés utáni "aranykor" idején sem. Eközben a román klérus, a határ keleti oldalán újonnan
megalakult Román Királyság által feltüzelve és pénzelve részt vett egy jól szervezett politikai
hadjáratban az ellen a magyar kormány ellen, amitől léte függött. Ezen politikai machinációk
eredményeként, melyeket Észak-Magyarországon a szlovákok, délen a szerbek és horvátok
támogattak, a Magyar Királyság, miután évszázadokon át táplálta az összes különböző nemzetiséget
és segítette azokat kulturális fejlődésükben, apró nemzetállamokra szakadt. Négymillió magyar,
akik Erdélyben, a Felvidéken és a Délvidéken éltek, került kisebbségi státuszba, olyan kisebbségi
jogokkal, amiket csak a békeszerződések szavatoltak, de azokat soha nem foganatosították és soha
nem is tartották be őket.
A széthullás az erdélyi magyarságot sújtotta leginkább, legfőképp gazdaságilag. A hivatalt
vállalók elvesztették állásukat. A földtulajdonosok elvesztették földjeik legnagyobb részét, míg a
kereskedelemben és iparban tevékenykedőket kétszeresen adóztatták meg, ráadásul mindenféle
törvénycsavarásokat szenvedtek el. Mindazonáltal sok évszázados kulturális identitásának
köszönhetően az erdélyi városok és nagyvárosok magyar jellege az elnyomás dacára változatlan
maradt.
Erdély eredeti őslakos kultúrája, ahogy a Felvidéké és a Délvidéké is, a magyar volt tíz
évszázadon át. Erdélyt a nyugati keresztény civilizáció keleti határának tartották. Kultúrájuk mélyen
beágyazódott a földbe és az emberekbe. Idegen kultúra, balkáni és bizánci behatolásra és támadásra
a magyar identitás azzal reagált, hogy azonnal visszavonultak spirituális, kulturális és intellektuális
erődítményei: templomai, oktatási intézményei és kulturális szervezeteik mögé. Ily módon szilárd
közösségként sikeresen túléltek majdnem 30 évi román elnyomást. Növelték kulturális
teljesítményüket, és nemzetközi szinten jeleskedtek a művészetek és az irodalom terén.
A kommunista hatalomátvétel után azonban a román felfogás megváltozott. A háború teremtette
zűrzavar lehetővé tette a románok számára, hogy teljes mértékben megszüntessék az erdélyi
magyarok vezető szerepét. Több mint 20.000 magyar papot, nevelőt, közgazdászt, írót és művészt
végeztek ki vagy deportáltak munkatáborokba. Aztán alapos "magyartalanítási" programot vittek
végbe. Mindent, ami a magyar múlt jelképének volt tekinthető, szisztematikusan leromboltak: régi
temetőket, templomokat, könyvtárakat, múzeumokat, archívumokat, történelmi emlékhelyeket stb.
Az oktatást lépésről lépésre kihúzták a magyar kultúra talpa alól. A magyar nyelv használatát
megtiltották; először a nyilvános helyeken, aztán mindenütt. A magyar gyerekeket, akik egymás
közt magyarul suttogni mertek az iskolaudvaron, megverték és megkínozták. A verés és a kínzás lett
az általános büntetés mindenfajta bűnre, pl. magyar dal énekléséért, magyar népmese elmeséléséért.
Akik tiltakozni merészeltek, letartóztatták, megverték és számos esetben meggyilkolták. A magyar
kultúrát törvényen kívül helyezték és elhallgattatták. A legbarbárabb módszereket használták több,
mint húsz éven át azzal a céllal, hogy megtörjék és kiirtsák az erős hárommilliós magyar kisebbség
kulturális identitását Nagy-Románia Szocialista Népköztársaságában.
Az eredmény? Az erdélyi magyarok kulturális identitása erősebb, mint valaha. Még mindig
létezik, nyomorúságban és nélkülözésben, a lélek katakombáiban rejtőzve. Múltjuk történelmi
dokumentumait elkobozták és elégették: a könyvtárakat, múzeumokat és archívumokat lerombolták,
minden földrajzi nevet megváltoztattak, az iskolákat "románosították", a népességet gyökerestül
kitépték, deportálták és idegen helyre költöztették, mindezek ellenére némán hordozzák szívükben
kulturális identitásukat. Olyan ez, mint a föld alatt parázsló tűz. Minél nehezebb a nyomás, minél
brutálisabb az erő, annál erősebb a néma reakció. A szenvedés soha nem hozott még békét az
emberre; a békét csak bölcsességgel, megértéssel és toleranciával lehet elérni, melyekhez kölcsönös
tisztelet és annak felismerése társul, hogy az ember elidegeníthetetlen jogokkal született.
Mindaddig nem lesz béke a Kárpát-medencében, amíg a hatalmon lévők rá nem jönnek arra,
hogy az asszimilációt nem lehet erőltetni, és jólétet csak a szabadság atmoszférájában lehet építeni,
ami szabadjára engedi az emberi lélekben rejtőző pozitív energiákat; és amely minden ember
kulturális örökségében ott van, és a lappangó erőket pozitív termelékenységgé változtatja.
A nemzetiségek sokfélesége mindig létezni fog és mindig átfedik majd egymást, mint egy keleti
kézírás színei és motívumai. Ezeket a színeket eltörölni és szétrombolni nemcsak lehetetlen, hanem
bűn is lenne, ami senkinek nem válna hasznára.